A család és a nő szerepe a sötét Középkorban

család
Család

A lovagi irodalom kétségtelenül izgalmas olvasmányélménnyel gazdagítja könyvmolyokat, ám megvan az a káros következménye is, hogy –ha csak innen táplálkozunk- hajlamosak vagyunk elhinni a költőknek: a Középkorban a nőket piedesztálra emelve imádta mindenki. A szomorú igazság az, hogy a hölgyeknek igen nehéz szereposztásban volt részük a Középkorban, hiszen sokszor olyan irreális elvárásokat támasztott az irányukba a férfitársadalom, amelyeknek csak saját maguk teljes megadásával tudtak megfelelni. Lássuk, milyen volt nőnek lenni a sötét Középkorban – és milyen szerepe volt a családnak e vérgőzös időszakban!

Ahhoz, hogy megérthessük a kor általános felfogását a férfiaknak a nőkkel szembeni felsőbbrendűségéről, elég csak felütni a Bibliát: a nő, a teremtés koronájának az oldalbordájaként csupán egyfajta „kiegészítése” a magasabb rendű férfiúnak, így minden cselekedetét, sőt, gondolatát is a férfi kívánságának kell alávetnie. A nőkről sokáig tartotta magát az a –finoman szólva- roppant csúnya tévhit, miszerint szellemi és lelki megmérettetés terén is alulmaradnak az urakkal szemben. A gyakorlatban ez annyit tett, a nőknek nem lehettet döntési joguk, sőt, sokszor még véleményük sem a férfiak uralta és irányította világban.

A családi kötelekén belül a nőnek minden esetben alá kellett vetnie magát az ura gerjedelmének- természetesen kizárólag a gyermeknemzés céljából. A lányok, amint 12 évesek lettek, már készek voltak a házasságra- a fiúk esetében a korhatár a minimum 14 év volt. A házasság csupán a legritkább esetben alapult a szerelmen- az idősebb családtagok voltak ugyanis, akik az érintett feleket összeboronálták. A házasság, így a családalapítás is sokkal inkább volt politikai, illetve stratégia döntés, mint őszinte érzelmek következménye.

Egyes feljegyzések szerint kifejezetten illetlen volt a házastársak közötti szerelem – annak megélésére ugyanis megvoltak a sajátságos intézmények –bordélyok és fürdők, amelyek szolgáltatását, mondanunk sem kell, csak az urak vehették igénybe. A válást a Közékor embere mélyen elítélte, az egyház pedig szinte minden helyzetben ellehetetlenítette. A család felbomlása ugyanis nagy bűnnek számított, és csak kirívó esetekben valósulhatott csak meg: ha az ara bizonyítottan nem szűz, a vőlegény impotens, esetleg a házasulandó felek vérrokonságban állnak egymással. Bizarrnak tűnhet, hogy a királyi nászéjszakák esetében az egész udvar szemtanúja volt az első együttlétnek- pontosan azért, hogy meggyőződhessenek, minden a legnagyobb rendben van a házastársak között.

A feleség mindenekfelett engedelmességgel tartozott a férjurának, aki, ha úgy támadt kedve, következmények nélkül meg is verhette az asszonyt. A nőnek egy kötelessége volt: fiú örököst szülni urának és parancsolójának. A családvállalás egyébként nem volt egyszerű a Középkorban, tekintve az iszonyatosan magas csecsemőhalálozási arányt: ritka volt ugyanis az a kisded, aki megélte az 5 éves kort. A család legapróbb tagjai igen korán beletanultak a felnőttlét gyötrelmeibe, 8-9 évesen már ugyanolyan komoly fizikai munkát végeztek, mint az idősek.

A mai értelemben vett családmodellről szó sem lehetett a sötét Középkorban, sőt. A gyerekek álltak a ranglétre legalján, szerepük akkor vált relevánssá, ha hasznossá válhattak a közös munka vagy a már említett házasság révén. A családon belül egyébként, bármilyen furán is hangzik, az özvegyek voltak a legszerencsésebbek. A társadalom rájuk, mint „elárvult” személyekre tekintett, akiket védelmezni kell, emellett megvolt a szabadságuk, a vagyonuk felett is rendelkezhettek, sőt, akár újra is házasodhattak a választottjukkal- feltéve, ha nem akadt egy buzgó családtag, aki el nem rendezte a soron következő menyegzőt.