Névcsere – lelki szempontból megközelítve

család
Család

Vannak, akik megtartják, és vannak, akik alig várják, hogy lecserélhessék, ám olyan személyek is akadnak szép számmal, akik kompromisszumot kötve mindkettőhöz ragaszkodnak. Természetesen a nevünkről van szó, azon belül is a családnevünkről. A férfiak számára evidens, hogy a név, amellyel születtek, végigkíséri az életüket, kitart mellettük jóban-rosszban a sírig. Mint sok más egyéb tekintetben is – nem ennyire egyszerű azonban hölgyek dolga.

Milyen érdekes egyébként, hogy annak idején a legtöbbünk már kislányként arról a napról álmodozik, hogy egyszer majd felnőve, a szerelme oldalán, bájosan pirulva a boldogságtól megfogadja az emberek előtt, hogy a férfit, akit szeret, el nem hagyja, jöjjön bármi. A fogadalom szép, a mögötte álló érzelmek pedig még szebbek. De mi a helyzet a szeretett férfi nevével? Kötelezően meg kell változtatnunk a sajátunkat? A jelenségnek természetesen vannak a pro és a contra szempontjai is. A hagyományok tisztelői számára az új vezetéknév felvétele nem kérdés, hiszen így volt már az anyáik, a nagyanyáik, sőt a dédanyáik idejében is: a feleség a saját vezetéknevét sutba dobva felvette a férje családnevét.

Egyébként ez a módszer kétségtelenül gyakorlati és praktikus is, főként, ha a frissházasok egy bizonyos idő elteltével szeretnék egy kisbabával is gazdagítani a család létszámát. Ám az ezzel járó papírmunka roppant frusztráló és időigényes is. Jó, jó valljuk be az igazat: ami miatt a hölgyek ódzkodnak felvenni a férjük nevét, az igazából lelki okokra vezethető vissza. Eldobni a saját családnevünket kicsit olyan, mintha feladnánk a személyiségünk egy roppant meghatározó részét. Sőt, igazából arra sincs garancia, hogy az új vezetéknevünkkel eltöltött néhány évvel a hátunk mögött ne az eredeti, „lánykori” nevünkön mutatkozzunk be egy idegennek – automatikusan is ez bukik ki belőlünk.

Sokan éppen emiatt tartják meg mindkettő családnevüket – a régit és az újat-, többnyire kötőjellel elválasztva. Bár ez szintén komplikálttá teszi a papírmunkát, tipikus esete a „kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt” szituációnak, hiszen sem a leendő férjünket nem sértjük meg, sem a személyes „tulajdonunkról” nem kell lemondanunk. Egyébként is, a lényeg nem a név, hanem az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet, amiről annak idején az oltárnál a család és a barátok előtt ígéretet tettünk.

Print Friendly, PDF & Email

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük